Az igazság kisebb túlzással az, hogy én mindig is szerettem a csirkéket. Sosem tudtam megmagyarázni miért.
- Mert olyan murisak. - válaszoltam mindig. - Aranyosak és megnevettetnek.
- Aranyosak?! A nyuszi, az aranyos. Nem a csirke. - mondta mindig, rámmosolygott és hátrahajtotta a fejét.
Sokat beszélgettünk. Nagyon sokat. Különbféle dolgokról. Olyanokról, mint ez... esetleg még komolytalanabbakról, de nagyon sok másról is.
- Mondd csak... - szóltam egy napon - Hiszel a reinkarnációban? - tettem föl a kíváncsi kérdést a távolba meredve. Nem kaptam egyből választ. Gondolkodott.
- Az attól függ. - bökte ki végül - Te hiszel abban, hogy az élettelen dolgok is élnek? - nagyon jellemző volt a beszélgetéseinkre, hogy kérdésre, egy újabbal válaszoltunk.
- Nem is tudom. Meg tudod mondani egyáltalán mi magunk élők vagyunk-e? - feleltem, s kérdeztem megint.
- Abban az esetben, ha más dolgok is élnek, én nem szeretnék hinni a reinkarnációban. - mondta figyelmenkívül hagyva engem. - Gondolj bele milyen rossz lenne például szappannak lenni. Mindenki megmarkol a mocskos kezével és egy fürdőszobába zárva éled az amúgy rövid életed. Már ha szerencsés szappan vagy. Csak azoknak rosszabb, akik soha el nem hagyják a csomagolásukat. Összeségében egy szappan élete borzalmasan unalmas lehet. - mindig a lehető legabszurdabb példákat hozta fel.
- Úgy gondolom a szappan csodálatos dolog. Mindig csak koszolják, de ő ennek ellenére tiszta marad. Jó példakép volna a könnyen befolyásolható emberek számára. Mindazonáltal én sem szeretnék szappan lenni. Valahogy megbékélek inkább végtelenül buta emberi formámmal - az utolsó mondat keservesen hagyta el a számat, s csak bámultam magam elé - De ha átgondolod egy palacsinta élete sem sokkal izgalmasabb egy szappanénál. - fűztem még hozzá.
- Nem, ebben igazad van. - helyeselt és ő is lesütötte szemeit. Csendben ültünk. Nem kellettek szavak, hogy megértsük mire gondol a másik, végül ő volt az, aki megtörte a csendet - Szóval inkább kiegyezel ezzel? Ha valami más volnál és nem ember, csak okosabb lehetnél.
- Többet akarok tenni annál, amit belémkódoltak... ezért ember maradok, olyan, aki nem hisz a reinkarnációban.
- Én sem hiszek. - végül válaszolt - Nem akarok hinni. - nézett rám azzal a megszokott, békés jósággal a szemében.
Felnevettem. Átgondoltam értelem mentes beszélgetésünket, az egész világ értelmetlenségét, azt, hogy mennyire utálom ezt az egész tudatlanságot és ki akarok szállni, mert nem valami fair dolog ez az élet... de mégis milyen nagyon élvezem ezt. Itt ülni vele, beszélgetni az értelmetlen dolgokról egyfajta bizarr vidámsággal, és várni a következő alkalmat mikor megtehetjük.
- Hé... ez ugye örökké így marad? - kérdeztem mosolyogva, mire kérdőn meredt rám. - Együtt maradunk ezekre az értelmetlen dolgokra? Mindig beszélni fogunk róluk? - csillogtak a szemeim, miközben rájöttem milyen boldoggá is tesz ez.
- Meg tudod mondani, mi az, hogy örökké?
- Az álmom.
- Elég fura álom, ha azt se tudod megmagyarázni mit jelent.
- Épp ez az álmom. - fordítottam vissza a tekintetem magam elé - Ki akarom deríteni mégis mit jelent. Örökké... félek sosem fogom felfogni az értelmét. - sóhajtottam.
- Ez esetben az álmod inkább csinos, mint fura. De nem is tűnik igazi álomnak.
- Miért?
- Mert elérhetetlen.
Hallgattunk. Csenben ültünk, én ledermedve. Tisztán hallottuk az esti szél verte hullámok zaját.
- De ne keseredj el... Remény az mindig van, és még ha nincs is, biztosan találsz egy másik álmot. - szakította meg a természet lágy hangjait.
- Igazából van itt még valami. - mondtam - Szabad akarok lenni.
Ugyanis fogoly voltam. A gondolataimé, a gondolataié, a gondolatainké. Sokszor úgy éreztem, sokkal egyszerűbb lenne ezek nélkül, mégis marhaság volna. Hisz egyedül ez jó abban, hogy ember vagyok. Képes vagyok gondolkodni.
- Úgy... Azt hiszem segíthetek az álmod elérésében. - fölállt, és lemosolygott rám - A lépések, amiket most fogok megtenni lesznek a te első lépéseid, hogy elérd a szabadságot. Csak maradj itt, míg teljesen eltűnök! - ezt kötötte a lelkemre, megsimogatta a fejemet, majd elsétált. Meg se tudtam mukkani a meglepettségtől. Egyedül maradtunk. Én és a gondolataim.
Mikor hónapokkal később rájöttem, hogy az volt az utolsó naplemente, amit közösen láttunk, úgy éreztem jobb volna szappannak lenni. Egy átkozott, gondolkodásképtelen szappannak.
Ahogy már egyedül sétálok haza a lemenő Nap fényében, rájöttem, hogy ez a szabadság. A nyomorult magány szabadsága.