Az igazság kisebb túlzással az, hogy én mindig is szerettem a csirkéket. Sosem tudtam megmagyarázni miért.
- Mert olyan murisak. - válaszoltam mindig. - Aranyosak és megnevettetnek.
- Aranyosak?! A nyuszi, az aranyos. Nem a csirke. - mondta mindig, rámmosolygott és hátrahajtotta a fejét.
Sokat beszélgettünk. Nagyon sokat. Különbféle dolgokról. Olyanokról, mint ez... esetleg még komolytalanabbakról, de nagyon sok másról is.
- Mondd csak... - szóltam egy napon - Hiszel a reinkarnációban? - tettem föl a kíváncsi kérdést a távolba meredve. Nem kaptam egyből választ. Gondolkodott.
- Az attól függ. - bökte ki végül - Te hiszel abban, hogy az élettelen dolgok is élnek? - nagyon jellemző volt a beszélgetéseinkre, hogy kérdésre, egy újabbal válaszoltunk.
- Nem is tudom. Meg tudod mondani egyáltalán mi magunk élők vagyunk-e? - feleltem, s kérdeztem megint.
- Abban az esetben, ha más dolgok is élnek, én nem szeretnék hinni a reinkarnációban. - mondta figyelmenkívül hagyva engem. - Gondolj bele milyen rossz lenne például szappannak lenni. Mindenki megmarkol a mocskos kezével és egy fürdőszobába zárva éled az amúgy rövid életed. Már ha szerencsés szappan vagy. Csak azoknak rosszabb, akik soha el nem hagyják a csomagolásukat. Összeségében egy szappan élete borzalmasan unalmas lehet. - mindig a lehető legabszurdabb példákat hozta fel.
- Úgy gondolom a szappan csodálatos dolog. Mindig csak koszolják, de ő ennek ellenére tiszta marad. Jó példakép volna a könnyen befolyásolható emberek számára. Mindazonáltal én sem szeretnék szappan lenni. Valahogy megbékélek inkább végtelenül buta emberi formámmal - az utolsó mondat keservesen hagyta el a számat, s csak bámultam magam elé - De ha átgondolod egy palacsinta élete sem sokkal izgalmasabb egy szappanénál. - fűztem még hozzá.
- Nem, ebben igazad van. - helyeselt és ő is lesütötte szemeit. Csendben ültünk. Nem kellettek szavak, hogy megértsük mire gondol a másik, végül ő volt az, aki megtörte a csendet - Szóval inkább kiegyezel ezzel? Ha valami más volnál és nem ember, csak okosabb lehetnél.
- Többet akarok tenni annál, amit belémkódoltak... ezért ember maradok, olyan, aki nem hisz a reinkarnációban.
- Én sem hiszek. - végül válaszolt - Nem akarok hinni. - nézett rám azzal a megszokott, békés jósággal a szemében.
Felnevettem. Átgondoltam értelem mentes beszélgetésünket, az egész világ értelmetlenségét, azt, hogy mennyire utálom ezt az egész tudatlanságot és ki akarok szállni, mert nem valami fair dolog ez az élet... de mégis milyen nagyon élvezem ezt. Itt ülni vele, beszélgetni az értelmetlen dolgokról egyfajta bizarr vidámsággal, és várni a következő alkalmat mikor megtehetjük.
- Hé... ez ugye örökké így marad? - kérdeztem mosolyogva, mire kérdőn meredt rám. - Együtt maradunk ezekre az értelmetlen dolgokra? Mindig beszélni fogunk róluk? - csillogtak a szemeim, miközben rájöttem milyen boldoggá is tesz ez.
- Meg tudod mondani, mi az, hogy örökké?
- Az álmom.
- Elég fura álom, ha azt se tudod megmagyarázni mit jelent.
- Épp ez az álmom. - fordítottam vissza a tekintetem magam elé - Ki akarom deríteni mégis mit jelent. Örökké... félek sosem fogom felfogni az értelmét. - sóhajtottam.
- Ez esetben az álmod inkább csinos, mint fura. De nem is tűnik igazi álomnak.
- Miért?
- Mert elérhetetlen.
Hallgattunk. Csenben ültünk, én ledermedve. Tisztán hallottuk az esti szél verte hullámok zaját.
- De ne keseredj el... Remény az mindig van, és még ha nincs is, biztosan találsz egy másik álmot. - szakította meg a természet lágy hangjait.
- Igazából van itt még valami. - mondtam - Szabad akarok lenni.
Ugyanis fogoly voltam. A gondolataimé, a gondolataié, a gondolatainké. Sokszor úgy éreztem, sokkal egyszerűbb lenne ezek nélkül, mégis marhaság volna. Hisz egyedül ez jó abban, hogy ember vagyok. Képes vagyok gondolkodni.
- Úgy... Azt hiszem segíthetek az álmod elérésében. - fölállt, és lemosolygott rám - A lépések, amiket most fogok megtenni lesznek a te első lépéseid, hogy elérd a szabadságot. Csak maradj itt, míg teljesen eltűnök! - ezt kötötte a lelkemre, megsimogatta a fejemet, majd elsétált. Meg se tudtam mukkani a meglepettségtől. Egyedül maradtunk. Én és a gondolataim.
Mikor hónapokkal később rájöttem, hogy az volt az utolsó naplemente, amit közösen láttunk, úgy éreztem jobb volna szappannak lenni. Egy átkozott, gondolkodásképtelen szappannak.
Ahogy már egyedül sétálok haza a lemenő Nap fényében, rájöttem, hogy ez a szabadság. A nyomorult magány szabadsága.

Nem régiben, mikor egy Pécsről Zalaegerszegre tartó busz bal oldalának második sorában ültem az ablak mellett, döglesztő melegben, napszemüvegben, ölemben Kemállal a plüssmackóval, fülemben a zenémmel, előttem a rám váró kalanddal a Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon, mellettem a legjobb barátommal, a rendezőnkkel és a technikusunkkal, ahogy bámultam az országutat, furcsa kérdés fogalmazódott meg a fejemben, ami aztán húzta maga után mellékvágányait is.

Vajon mégis mit nevezünk Balatonnak? Azt a sok vizet a gödörben? Csak a vizet? Csak a gödröt? Mitől válik tóvá a víz a gödörben? Akkor a pocsolya is tó? Mitől tó a tó? Mi az, hogy tó?

A napszemüveget feltoltam a fejem tetejére, a fülest kiszedtem a fülemből, a mellettem ülő legjobb barátomhoz fordultam, és bátorkodtam megkérdezni ő mit gondol erről. Cseppett sem volt meglepve. Már rég természetes neki, hogy hasonlóan buta, értelmetlen kérdéseket teszek fel. Ahogy nekem meg természetes, hogy ő valahogy mindig megmagyarázza ezeket. De ezúttal némi összefüggéstelen beszéd után, inkább továbbította a kérdést a rendezőnknek, aki amúgy a drámatanárunk, vagyis tényleg mindenre van valami válasza.
- A Balaton az utolsó óriásról kapta a nevét. - mondta, majd belekezdett a monda elmesélésbe.

Tátott szájjal hallgattuk a történetet Balatonról az óriásról, és Haláp nevű lányáról, akik a Badacsony környékén éltek. A lány magányában öngyilkos lett, apja pedig, hogy síremléket állítson neki, egy hatalmas sziklát ragadott, de annak helyén feneketlen örvény keletkezett. Egyszerre zúgott a víz földből és égből, mígnem teljesen elöntötte a síkságot. Az utolsó óriás, Balaton, pedig a mai napig ott pihen a tó mélyén, a szikla alatt.

Ugyan a kérdésemre nem kaptam választ, de ez a történet felkeltette az érdeklődésemet. Hallani a Loch Ness-i szörnyről, vagy a Yetiről, de ki gondolta volna, hogy még a Balatonnak is van legendája? Utánanéztem hát, vajon milyen mende-monda rejtőzködik még a magyar tenger körül, és meglepetésemre egy egész könyvre való történetet találtam, s mire észbe kaptam teljesen elmerültem a szótengerben.
Valakinek, aki annyira szereti a meséket, mint én, és vizes kalandra vágyik, de nem jut el a moziba megnézni a Szenilla nyomában-t, melegszívvel ajánlom, hogy vessen egy pillantást a Balaton környéki mondakörre. Óriásokkal, tündérekkel, varázslókkal, királylányokkal fog találkozni, és minden mással, ami akár a Disney következő rajzfilmjének alapját is képezhetné.
Ízelítőnek ajánlom a Szeretlek Magyarország egy cikkét, négy legendával, köztük a fent emlegetettel.

Szóval, ahogy ott ültem azon a Pécsről Zalaegerszegre tartó buszon, és megfogalmazódtak bennem a bugyuta víz plusz gödör kombó kérdések, még nem gondoltam, hogy egy ilyen hirtelen és látszólag jelentéktelen gondolattól, majd megismerkedem egy egész mondavilággal. 

Nem hittem volna, hogy valaha létrehozok egy új blogot, azért csupán, hogy sprintelhessek. Elég furán hangzik ez tőlem, aki köztudottan utálom a sportokat. De be kell látnom, talán még tesire is bejárnék, ha a labda helyett szavakkal kéne dobálózni. Mondjuk, amint ezeket a sorokat fogalmazom, rájövök, hogy amit művelek, a maga mondatperháromperces sebességével maximum kocogás kategóriába fér bele. Lehet ez azért, mert késő van. Lehet mert már eltelt pár óra, mióta az utolsó kávémat ittam. Vagy lehet szimplán csak azt sem tudom mit is próbálok megfogalmazni első blogbejegyzésem gyanánt. Mégis folytatom. Ahogy végignézek rajta még mindig túl rövidnek tartom. Be kéne szúrni valami képet, az biztos feldobná. Keresek is egyet.

Ma megnéztem ezt a filmet. Tetszett, de többet nincs is kedvem írni róla. Már azon agyalok mégis mit írhatnék a vízről. De azt hiszem ez már holnapra marad.

Mielőtt elfelejteném. Atina vagyok. Nem mondanám, hogy tudom ez mit jelent, de ez nem feltétlenül baj. Jelenleg a legnagyobb problémám, hogy rövidesen betöltöm a tizennyolcat, és attól tartok ezzel végleg lemondhatok arról, hogy Pán Péter eljöjjön értem, de azért nem adom fel a reményt. Nem vagyok abban az állapotban, hogy ennél többet mondjak magamról, meg ez nem is az a hely, ahol ezt megtenném, szóval majd egyszer, amikor híres színésznő leszek majd talán többet is megtudsz rólam, legyél te akárki, kedves valaki, aki ezt éppen olvasod. Most pedig megyek, és kifésülöm a hajamat.

Miért néz ki ez az egész ilyen undorítóan, ha egyszer beírtam a kódba, hogy sorkizárt legyen? Felbosszant. Mindegy.